Média

Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában

|


A címben Mahatma Gandhi mondását idéztem - nem véletlenül. Mert amiről ez az írás szól, az éppen e gondolat gyakorlatba való átültetésének kísérlete. De tartok tőle, hogy az a szórólap, amelyben Bakai Gyöngyi egy rendkívül komoly, ám játékos programban való részvételre toboroz gyerekeket és fiatalokat, épp azokhoz nem jut el, akiknek talán a legnagyobb szükségük lenne rá.
 

Ezért kértem a program megálmodóját és megvalósítóját, hogy beszélgessünk arról, mi annak az általa kidolgozott programnak a lényege, ami semmiképp nem fért rá egy aprócska szórólapra.


Mit kínál a kortárssegítő képzés a 13-18 év közötti fiataloknak?


A program nem tanórák sorozatából áll, nem időtöltő szórakozás, hanem valami egészen más. Olyasmi, ami ha fakultációként - és nem tantárgyként! - az iskolákban is bevezetésre kerülne, hitem szerint csökkentené az identitását nem találó, önmagáról keveset tudó, magát leértékelő, társaihoz nehezen kötődő, s olykor drogokba menekülő fiatalok számát. Több lenne a bátrabb, a mások megértését és elfogadását fontosnak tartó kis és nagy diák, majd felnőtt ember. És talán olyanok is szép számmal lennének közöttük, akik a program nyújtotta ismeretek birtokában nem csak önmagukat tudnák „felépíteni”, hanem támaszai lehetnének kortársaiknak, barátaiknak is, méghozzá önszántukból és önzetlenül.


Hogyan jutottál el odáig, hogy felkészültséged és a gyerekek iránti vonzódásod ötvözetéből „megálmodj” egy cseppet sem szokványos segítő programot?


A drogprevenció és a bűnmegelőzés területén, főként Svédországban és az angolszász országokban, már jó ideje tanítanak és alkalmaznak kortárssegítési módszereket. Ott már régóta elfogadott, hogy olyan fiatalok is bekapcsolódnak kortársaik önkéntes segítésébe, akik megjárták a „hadak útját” és sikerült átlépniük életük néhány fenyegető szakadékán. Az ilyen testvéri segítséget nyújtó fiatalokat nem csak hasonló életkoruk, hanem saját tapasztalataik is jócskán segítik abban, hogy intimebb, bizalmasabb kapcsolatba tudjanak kerülni azokkal a sodródó fiatalokkal, akik képtelenek megnyílni és ráhangolódni a felnőtt segítőkre.


Amit te ígérsz - a bátortalan kisiskolásoknak pszichokuckót, a nagyobb diákoknak személysiségfejlesztést és kortárssegítő képzést -, az egy kicsit más, mint a drogperevenció…


A külhoni példák is inspiráltak, de sokkal inkább az, amikor saját diákkori emlékeimet elevenítettem fel. Sokszor gondoltam arra, milyen sokat beszélgettünk baráti körben, s hogyan halkult, hogyan tűnt el ez az életemből az idők során. Hiányzott az a teljes kitárulkozás és bizalom a fiatal felnőtt kori baráti kapcsolataimban. Igaz, a tanulás is lekötött, az ELTE-n tanultam pedagógiát és már akkor némi logoterápiát, később a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen elvégeztem egy addiktológiai konzultáns képzést, de ez utóbbiba éppen csak belekóstoltam. Közben férjhez mentem, született három gyerekem, majd az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára is beiratkoztam. Ottani tanulmányaim során mélyült el a logoterápiához való vonzódásom. Viktor Frankl bécsi pszichológus nevezte így a maga pszichoterápiás módszerét, amelynek lényege az, hogy mindenfajta létezésben, még a leghitványabban is azt az értelmet próbálja megkeresni, amely elegendő okot ad a továbbéléshez. Frankl a holokauszt idején átélt szenvedése, majd mély depressziójából való kilábalása után jutott arra a megrendítő következtetésre, hogy még a legfájdalmasabb, legabszurdabb helyzetekben is van az életnek lehetséges értelme, amiből még a szenvedés is értelmet nyer. Az ő hatása alatt voltam akkor is, amikor tanulmányt írtam a kortárssegítésről, s ez a főiskolán a tanáraim körében is nagy elismerést aratott.


Ezt követően indultál ez ezen az úton?


Igen. Rájöttem, hogy ez az a filozófia és módszer, ami nekem fiatal felnőttként rettentően hiányzott és ami engem mindenek felett érdekel. Éreztem, hogy erre az alapra építve talán a gyerekeknek és a kamaszoknak is tudnék nyújtani valamit. A XV. kerületben dolgoztam akkoriban, s ott álltunk neki néhány társammal - az e témában elérhető, alaposan áttanulmányozott szakirodalom alapján- összekotyvasztani egy önmegismerést segítő és a személyiséget fejlesztő programot. Tulajdonképpen egy játékos élmény-pedagógai módszer kidolgozására vállalkoztunk, amibe mi felnőttek, önmagunkat is nagyon beleadtuk. Tudtuk, hogy a gyerekek kezdődő önállósulási időszakában felértékelődnek a kortárs kapcsolatok, s ebben az életkorban a negatív hatások a legvonzóbbak. Ilyenkor kell velük sokat beszélgetni, terelgetni őket, s miután tele vannak bizonytalanságokkal, kérdésekkel, válaszolni kell nekik. Hát valahogy így indultam el…


És a folytatás?


Nekiveselkedtem, és kezdeti jó tapasztalataim birtokában 2012-ben írtam egy saját komplex, logoterápiai szemléletű kortárssegítő programot. Miután számomra a legfontosabb mindig az volt, hogy a gyerekeknek úgy kell felnőniük, hogy jól érezzék magukat, a program készítése során is ezt tartottam szem előtt. A végső célom az volt, hogy megtaníthassam a gyerekeket, főként a 13-18 éves kamaszokat arra, hogy tudják: mi az, amire igent mondhatnak, és kevésbé fókuszáljanak arra, hogy mire mondjanak nemet. Ez volt a lényeg - se több, se kevesebb. A program most, „működés közben” is tovább formálódóik, gyarapodik. És ma már tudom, hogy a 60 órás – mondjuk úgy jobb szó híján, hogy – képzés végeztével kamasz „hallgatóim” megismerték önmagukat, saját értékeiket, tudnak önállóan dönteni, s kialakult bennük egy egészséges életszemlélet.


Hogy indul a közös munka közted és a gyerekek között?


Mindig lazán és mindig játékosan. Többnyire egy kerek szőnyegen ülünk vagy kuporgunk mindnyájan, jómagam és segítőtársam, meg az összeverbúválódott társaság, lányok és fiúk vegyesen. Az első találkozásnál az ismerkedés, a kölcsönös bizalom megteremtésére fókuszálunk, ez a kezdet, ami nagyon fontos. A befejező foglalkozás pedig a meseterápia, ez zárja és ez teszi kerekké az egészet. Maga a program tíz részből áll. Lazán kezeljük azt, hogy melyik témával mennyi ideig foglalkozunk, ezt mindig az dönti el, hogy az adott csoportba járó kamaszokat mi érdekli leginkább. A z együttléteink során nem csak arról esik szó, amit kiagyalok a következő alkalomra. Szinte minden témakörhöz eljutva az ő kreativitásuk is beindul: ötletelnek, kezdeményeznek, improvizálnak - ez teszi igazán színessé, játékossá, változatossá az együttléteinket. A közös munkának van egy önismerettel foglalkozó része, ahol igyekszünk minden jelenlévőt összebarátkoztatni önmagával. Nagy hangsúlyt kap a programban személyiségük fejlesztése, de emellett konfliktuskezelési technikákba is tanítunk nekik, és rávezetjük őket az együttműködő, erőszakmentes kommunikációra is. Megismertetjük őket a különböző megküzdési stratégiákkal, valamint a helyreállító szemlélettel a bűnbakkeresés helyett. A krízishelyzetek felismerése és azok megoldásának lehetséges variációi is fontos részei a programnak, de foglalkozunk a drogok személyiségre káros hatásaival is. Mindamellett megadjuk nekik azt a segítő identitást, hogy környezetükben élő kortársaiknak is segítséget, támaszt tudjanak nyújtani bizonyos helyzetekben. Ehhez határozottság és bátorság is kell. Tudom, hogy ha egy fiatal megerősödik a saját személyiségében, attól még nem lesz professzionális segítője a társainak, nem tud helyettesíteni sem pszichológust, sem pedagógust, sem felkészült segítő szakembereket. De előfordulhat, hogy ő pont ott és pont akkor van jelen valahol, ahol segíteni kell, mert nincs ott más.


A program valóban vonzó, újszerű, hasznos és érdekes. Mégsem lehet könnyű ide csábítani a fiatalokat…


Az a gyerek, aki nem tölt el velünk legalább néhány órát, nem érdekelheti ez az egész, mert fogalma sincs arról, hogy számára milyen kincset rejt az a felhívás, ami ingyenes kortárs segítő képzésre csábítja. Ezt csak akkor tudja meg, ha valaki „belöki ide”, s bár ez a legrosszabb toborzási módszer. Ám ha a gyerek az első foglalkozás után magától vissza jön akkor biztos, hogy a továbbiakban is jól fogja érezni magát körünkben. Tavaly már két kortárssegítő csoport működött az Ifjúsági Klubban, és ezeknek a gyerekek nagy része az idén újra jelentkezett, amit megnyugtató visszajelzésként érzek, és okkal feltételezhetem, hogy ez annak a jele, hogy bizonyára meghatározó élményt nyújtott számunkra a tavalyi együttlét. Azt bizton állíthatom, hogy élveztek minden egyes együtt töltött órát, hiszen ott elmondhattak és megkérdezhettek bármit, köztünk titoktartás is volt és őszinteség. Első csoportjaim nagyon nehezen jöttek össze. Bevallom, hogy csak úgy sikerült a toborzás, hogy bevetettünk egy „csúnya” dolgot: megígértük, hogy a közösségi szolgálatért végzendő kötelező 50 órát aláírjuk nekik… Ez nem volt igazár fair, de miután kezdetben nem tudtak a program lényegéről semmit, a cél szentesítette az eszközt… Idén már sokkal többen jelentkeztek önszántukból, miután hírét vették a többiektől, hogy ez egy tök jó dolog. De jöttek olyan kamaszok is, akik ott voltak azon a prezentáción, amit szülőknek és gyerekeknek „étvágygerjesztés” céljából rendeztünk. Most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy-két éven belül beérik munkánk gyümölcse, s akkor majd egymásnak adják a kilincset – ha mi is a kezdeti lelkesedéssel és egyre jobban csináljuk.


Hány csoport indul az idén?


Négy csoport már működik, három az Ifjúsági Házban és egy a Közösségi Házban. Tíz-tizenkét gyerek az ideális létszám, ennél több már sok lenne. A csoportok nem úgy állnak össze, hogy mondjuk egy iskola egyetlen osztályából jelentkezik a társaság. A teljesen homogén csoportokat nem szeretem. Jobb, nagyobb kihívás és izgalmasabb, ha vegyes csoport jön össze, ha vannak köztük osztálytársak, barátok, de jó néhány „idegen” is. Úgy vélem: ha egy gyereknek van már vagy hét-nyolc éve egy jó barátja vagy barátnője, az nem jelenti azt, hogy csak az ő véleménye lehet számára hiteles, és nem szólhat bele senki más… Ha itt hall valami egészen más véleményt, valami újat, ha megismer és vonzónak talál egy más szemléletet, az csak gazdagíthatja őt. Az sem fontos, hogy az életkoruk azonos legyen. Itt a 14 éves és a 18 éves kamaszok nagyon jól elvannak egymással.


Ennek a kísérletnek a hasznát hogyan tudnád röviden összefoglalni?


Ez egy olyan program, ahol a fiatalok megtanulják korrigálni magukat és ugyanakkor támogatni egymást. A kurzus önzetlenségre nevel, és azt közvetíti, hogy adni jó. Minden olyan fiatalnak ajánlom, aki keresi a helyét a világban, és azoknak is, akik már megtalálták. És persze azoknak is, akik csak azért jönnek be az ajtón, mert nyitva van, és ők szeretnének másokkal együtt lenni, tartozni valahová. És amit itt látnak, hallanak és megjegyeznek, az valamennyiük számára egy életre szól…


R. V.